A fünfte sturmja.
— Milno, 1915 november 2. —
Reggel van. Félhomály. Lehet tán hat óra.
Az eső lomhán csöpög: pék, pék, pék . . .
— Aufnehmen! — Mint egy megzavart
bolyból a hangyák bújnak ki a bakák a
dekkungjaikból. Kapkodás, föl és alá sza¬
ladgálás, szó nélkül, lázasan, egy darabig.
Aztán már három nyelven beszélnek :
— Min töprengesz ilyenkor, te bozontos
szakállú standbeli? Hát te máléképű rekruta,
kire, mire gondolsz?
— Na koma, lesz ma czupusz!
—- Lesz ám, még pedig muszka, hogy a
fenne vinné el már egyszer.
— Ne csujes, ti gyubre, daje aufnehmen.
Mars napolj e!
— Du Peter, was wird mit dem Schwarm-
ofen? Nehmen wir a mit?
—- Na ja.
— Hinausspringen!
Igen ám kiugrani, de az nem megy oly
könnyen. Lármázva, egymást taszigálva,
valahogyan csak kimásznak az emberek.
Némelyiket, a kövérebb fajtából úgy kell
felemelni és kiadogatni. Az egész idő alatt
süvít a golyó — hol ide, hol oda csap le
a dum-dum.
A század «kommendás»: főhadnagy úr
Hammeri röviden vázolja a helyzetet : Ügy
1000 lépésnyire balra az oroszok áttörték
a frontot. Most vissza kell szorítani őket.
— Direkció ungefáhr az a facsoport . . .
— Vorwárts! — Lassan egy vonalban
megindul a raj. Eleinte dombnak le, majd
dombnak fel. A raj vonal előtt egy kis
«vorpatrul». Az egyik «cugskommedáns» tiszt
hol előre, hol hátra kiabálja utasításait :
— Nieder! — Atmenpause!
Fenn a dombról integetnek és ordítanak :
— Gyorsan laufschritt, kicsit halb links!
Szaladnak is amennyire csak lehet. Liheg,
izzad mindenki. Egy félig kiásott árokhoz
érünk. Benn idegen ezredbeli katonák kupo¬
rognak. Félelmesen eltorzult arcok ...
— Hát Ti mit csináltok itt, nem mentek
előre?!
— Nincs rá parancsunk, kadét úr.
— Huszonhármasok előre! — És rohanunk
tovább. Megint egy árok, félköralakú, üres.
Beugrálunk. Fegyverek kifelé, lövésre készen.
Kinézek. Előttem holttestek hevernek s
előrébb talán harminc lépésre kerek muszka
sapkák látszanak ki egy árokból. Egy
pillanatra eláll szívem verése. Semmi kétség,
ott előttünk muszkák vannak, tüzelnek
reánk.
— Gyorsan lőni! — A parancsra már nem
volt szükség. A bakák máris élénken viszo¬
nozták a tüzelést. Tovább nézek. Muszkák,
muszkák (higyjek-e szemeimnek), muszkák
és mieink vegyest, majd csupán mieink . . .
—* Vigyázz, ne lőjj a mieinkre, csak oda,
ahol muszkát látsz!
Itt-ott kiugrik egy orosz és állva lő vagy
kézigránátot dob felénk. Mi lesz? Ha meg¬
rohannak bennünket, végünk. Megelőzni
őket. Csak ez menthet meg bennünket.
— Sturm, vorwárts. Hurrá huszonhármas!
— Hurrá, hurrá! — s rohanunk előre,
azaz csak rohannánk, de pokoli tűz fogad
bennünket. Néhány lépés után az emberek
földre vetve kezdik beásni magukat.
— Az Istenért emberek, ne maradjatok
itt, egyenként leszednek bennünket.
— Tovább előre csak még néhány lépés.
— Auf! Fel! Előre! Vorwárts! — Egy
újabb hurrázás, néhány ugrás s már ott
vagyunk az ároknál, ahol fegyverrel, spátni-
val verjük, vagdaljuk, szúrjuk a muszkát.
A legtöbbje fék meli a kezét és kegyelmet
kap. Egyet rugunk rajta és küldjük hátra¬
