287
felé. Majd összeszedik a rezervánál. Azalatt
tűzzel üldözzük a drótakadály résein vissza-
özönlő, egymással tülekedő oroszt. Mint egy
megrémült birkanyáj menekül a «panye» . . .
Pedig annyi volt mint a féreg és ki tudja
mi lett volna, ha csak néhány percet ké¬
sünk . . .
Lassanként ellankad a tüzelés. Élő orosz
alig látható. Nini ott a traverzánál egy
emberem már szunyókál is. Kimerült. Végre
az árok mélyén fetrengő, félig földdel be¬
hányt hullákon keresztül gázolva és sebe¬
sültek nyöszörgésétől kísérve, felsőbb pa¬
rancsra kimegyünk az állásból . . . Vala¬
mivel hátrább kerülünk tartaléknak. Össze¬
kuporodunk, leheverünk és szótlanul meren¬
günk magunk elé. Az eső pedig csak esik
tovább s a muszka dühösen küldi a (csomago¬
kat». Ez baka nyelven van és jelenti a
srapnellt és gránátot vegyest . . . Mi csak
gubbasztunk tovább. Ereinkben még mindig
forr a vér, idegeink megfeszítvék. Várunk,
mint a fenevadak, újabb ugrásra készen . . .
Aztán bágyadtság vesz rajtunk erőt és
tagadhatlan megelégültség ... A történtek
vagy életben maradásunk felett, ki tudná
ezt megmondani? Mellettem egy őszhajú
népfelkelő rózsafüzérrel kezében rebegi imá¬
ját . . . Hát az kicsoda ott a dekkung tete¬
jén? Nagy főzőkanál a kezében . . . A század
hű szakácsa ... A dumdumok csak úgy
pattognak körülötte, de ő azért haptákba
vágja magát és strammul jelenti, hogy itt a
menázsi.
— Sálerauszü (Schale heraus) Itt a me¬
názsi . . .
És a baka eszik a sajkából jóízűen, mint
otthon Zomborban a csonoplyai rétről való
berukkolás után . . .
Alpár Vilmos, tart. hadnagy.
A harang.
Gyermekkoromból, távol ködökből
Fülembe most is zúg a hang :
Megjött! Megjött! Templom előtt már
Az új harang! Az új harang!
És föl is húzták a toronyba.
És látta mind, ahány gyerek . . .
Oh, hány élt aztán hangja mellett!
Sírját hány annál lelte meg!
Szép, méla hangja végig kongott
Házak során, mezőkön át,
Serkente pásztort, munkatévőt
Ébreszte reggelt s estimát.
Segítőtárs a munka közben :
Parancs, — majd istentisztelet,
Őrszó, vezérhang az időben . . .
Harang! betöltőd tisztedet.
. S agg koromban, szörnyű napokban,
Riasztón száll felém a hang:
A haza vészben! Most segéljen
A vén harang! A vén harang!
S ismét az anyaföldre érve,
A neve más, a hangja más.
Haláltszóró az ellenségre . . .
Szent volt, — és szent a hivatás.
Megjött! Megjött! Vígan kiáltja
Harcvágyó ifjú nemzedék.
És szól most ő is, hogy reá ja
Megreszket a föld és az ég . .
Gyermekkoromnak régi társa,
Övezzen pálma, tisztelet,
Hogy agg szavam büszkén kiáltsa :
Ágyú! betöltőd tisztedet!
Dömötör Pál.
