20 Unsere Regimentskommandanten. Zu den Bildern. Die Kommandeurs des k. u. k. I. R. Nr. 23 wáhrend des Weltkrieges bilden eine Garde von verdienstvollen Offizieren, die an den ruhmreichen und opfervollen Tatén des Regimentes würdig Anteil neh- men. Die glorreiche Vergangenheit des Re¬ gimentes schwebte allén stets vor Augen, namentlich aber dér Ruhm dér Helden von Trautenau, die Rolle des Obersten Gustav Gamera, dér verwundet in Gefan- genschaft geriet, das Schicksal des Obersten Albert Le Gay von Lierfels, dér bei Bihac den Heldentod fand, weiters dér gleich- falls bei Bihac verwundete Anton Babich von Lovinac, derzeit Generálnia jor, und schliesslich die glánzende Laufbahn eines dér grössten Heerführer des Weltkrieges, des Generalobersten Hermann Kövess de Köves- házva. Unsere Kommandanten traten allé in die Fusstapfen dieser Grössten und sind wahr- haftig Mitarbeiter an den rühmlichst aner- kannten Kriegsverdiensten des Regimentes. Es so’ll keine Geschichte und keine Bio- graphie werden, wir wollen nur jenen ein Denkmal setzen, die Teilhaber an dem Kriegsruhme des Regimentes sind, und so gedenken wir in diesem schlichten Rahmen unserer Regimentskommandanten. Oberst Wilhelm v. Pflanzer war infoige seines altén Leidens schon zűr Zeit dér ersten Kámpfe in Serbien gezwungen von seinem geliebten Regimente Abschied zu nehmen. Dieser Berufsoffizier, den ein volles Lebensalter und die Liebe zu seinem Bé¬ rűié an seine militárische Tátigkeit kette- ten, wollte und konnte sich nicht darein- fügen, eben jetzt nicht im Dienste des Heeres zu stehen, wo jeder seinen Platz voll auszufüllen hátte. Immer und immer wieder beteuerte er, er sei schon dienst- fáhig, immer glaubte er zu fühien, er sei schon gesund, so lángé, bis er wieder aufs Schlachtfeld durfte . . . Nach kurzer Dienst- leistung überkam ihn sein altes Leiden mit solcher Heftigkeit, dass er im Jánner 1916 das Opfer seines übereifrigen Pflichtbewusstseins Ezredparancsnokaink. Képeinkhez. A cs. és kir. 23. gyalogezrednek a háború alatti parancsnokai oly díszes gárdát al¬ kotnak, mely igazán méltó az ezred áldo¬ zatokkal telt, dicső szerepléséhez. Minden¬ kori parancsnokaink a múltak nagy pél¬ dáit követték. Előttük volt báró Gamera Gűsztáv ezredes, a trautenaui hős, ki ké¬ sőbb sebesülten fogságba esett, Lierfelsi Le Gay Albert, a Bihácnál hősi halált halt ezredesünk, a most is élők közül a Bihácnál szintén megsebesült lovináci Babich Antal jelenlegi vezérőrnagy és a mostani háború egyik legnagyobb hadvezére, kövesházi Kö¬ vess Hermann vezérezredes, kiknek nyom¬ dokain minden ezredparancsnokunk tettleg is részese az ezred elismert hadiérdemeinek, aminthogy részesei voltak azoknak a rette¬ netes fáradalmaknak, annak a dicséretet megérdemlő kitartásnak, melyet az ezred mindenkor tanúsított. Az ezred mindenkori parancsnokai igyekeztek első katonái lenni az ezrednek . . . Sem történelmet, sem életrajzokat nem írunk, csupán egy emléket akarunk adni az ezred hadidicsőségének részeseiről. Ebben a keretben mutatjuk be a világháború alatti ezredparancsnokainkat. Pflanzer Vilmos ezredes, a szerbiai első harcokban régi betegsége miatt kénytelen volt kedves ezredétől megválni. A talpig katona, kit egy élet tanulmányai, egy pálya szeretete kötött hivatásához, sehogy sem tudott belenyugodni abba, hogy épen akkor ne szolgálhassa a hadsereget, mikor minden embernek helyt kell állnia. Addig erősítgeti, hogy már képes újra szolgálatot tenni, hogy már egészséges, míg végre ismét a harc¬ térre bocsájtották . . . Rövid szolgálat után a régi kór oly erővel támadta meg szer¬ vezetét, hogy. 1916 év január havában áldozatul esett túlzott kötelességtudásának. Az ezred dicső halottai közé számítja ked¬ ves ezredesét, kinek, bár ez volt határozott óhaja, a szolgálati érdekek miatt másod¬ szori harctéri szereplése alkalmával nem sikerült az ő huszonhármasai élére kerülni.