294
lung einzudringen und es schwere Kámpfe
kostete, ihn wieder zurückzudrángen, lásst
die Grösse des Verdienstes ermessen, welches
dem Regimente für die heldenmütige Be-
hauptung seiner eigenen und mittelbar auch
dér übrigen Stellung dér Division gebührt.
Aber dér záhe Gegner gab sich mit dem
Misserfolge des Tages nicht zufrieden. Den
5. Juni benutzte er, um neue Kráfte und
frische Munition heranzuziehen.
Am 6. Juni kurz nach nh vorm. begann
die feindliche Artillerie wieder ihre Tatig-
keit, die sich mit besonderer Intensitát aber-
mals gégén den beherrschenden Höhenrücken
am rechten Flügel des Regimentes richtete.
Gégén 311 nachm. erreichte das russische
Trommelfeuer den höchsten Grad. Die furcht-
bare Stárke und Wirkung dieses Feuers be-
weist am besten dér Umstand, dass die Schü-
tzen- und Laufgráben auf grosse Strecken
vollstandig eingeebnet wurden. Es bedurfte
unausgésetzter Arbeit, um mindestens die
Ausgánge dér granatsicheren Deckungen, in
welchen sich das Gros dér Besatzung auf-
hielt, vor gánzlicher Verschüttung zu be-
wahren, damit beim Ansetzen des feindlichen
Infanterieangriffes die kaum noch Deckung
gewáhrende Kampflinie raschestens durch
unsere Plánkler besetzt werden könne. Dér
ganze Oberteil des Hügels glich einer sieden-
den Pechmasse, dérén Oberfláche in unaus-
gesetzter Wallung steht. Eine dichte Wolke
von Staub, Rauch und giftigen Gasen lagerte
über unserer Stellung. Alles schien auf dieser
Höhe vernichtet. Nur wer in diesem hölli-
schen Feuer gestanden ist, oder zumindest
náchster Zeuge dieser Vorgánge war, kann
den Heldenmut ermessen, welcher dazu ge-
hört, ungeachtet aller Verluste und dér schier
unertráglichen Nervenspannung dér Kámp-
fer um auch noch einem feindlichen Infan-
teriemassenangriff entgegenzutreten und ihn
siegreich abzuweisen. Und diese Leistung
vollbrachten unsere über alles Lob tapferen
23-er.
Als die russische Infantérié zum Sturm
vorbrach, warf sich ihr die todesmutige
Besatzung, verstárkt durch die náchst-
befindlichen Regiment sreser ven, ént gégén
ezelőtt és nem pár órával. Recseg-ropog
minden. Több fedezék beszakad. Nyugodt¬
ságáról híres főhadnagyunk is, mintha kissé
idegesebben szívná szivarját. «Ej, nem tart¬
hat már soká, az oroszok kifogynak a muni-
cióból!» Újabb ágyúsortűz a felelet. Kemény
próbára teszi az idegeket az ágyúzás. Ezek
azok az órák, amikor fiatalemberek meg¬
őszülnek. És mint hosszas mennydörgés és
villámlás után a zivatart szoktuk várni,
úgy várják most bakáink a máskor nem
szívesen látott gyalogsági támadást.
— Bár jönne már a muszi! — Ez az álta¬
lános óhajtás
És jön. 10 órakor lélekszakadva rohan le
egy baka: «Az orosz ...» kiáltja. A szó
végére sem ért és már rohannak bakáink
ki-ki az előre kijelölt helyére.
A hangzavar még nagyobb lesz. Az orosz
ágyúk tovább szólnak szakadatlanul, csak¬
hogy most tartalék vonalainkat lövik. Meg¬
szólalnak a mi ágyúink mellett aknavetőink
is és bősz, disszonáns hangjukkal még fül¬
siketítőbbé teszik a zajt. Fejünk felett az
orosz gépfegyverek dum-dum golyói esett ég¬
nék. A túlmagas lövésből azt következtetem,
hogy a lelkesült orosz csapatokat most hajt¬
ják előre a támadásra. A kíváncsi nap is
ki-kidugja a fejét, hátha láthat valamit a
harcokból. A tisztáson jól lehet látni az
5—6-os sorokban felénk rohanó oroszokat.
Néhány elölj övőnek felcsillan a fegyverére
erősített drótvágó olló. Most dől el minden.
Ordonáncok rohannak és «gyorsan tüzelj »-t
kiabálnak a bakák fülébe, mert másképei
parancsot nem lehet kiadni. Ezek azok
a percek, amikor az idegek szétpattannak a
feszültségtől, amikor minden ember Herku¬
lesnek érzi magát, ez az az idő, amikor az
emberi erő végessége megszűnik, elfelejtődik.
Óvatosságról szó sincs. A nehéz municiós
ládát, amit máskor két baka is alig bírt,
most egy cipeli szaladva.
A fegyverek csak úgy ontják a halálthozó
golyót. Itt-ott sebesültek «szanitéc» kiáltása
hallható. «Fegyverolaj at» kiáltj ák egyesek,
kiknek áttüzesedett a fegyverük. Egyik sza¬
kaszvezetőnknek eszébe jut, hogy tegnap
kapott hazulról vazelint Rajta! Szalad a fe-