Die digitale Landesbibliothek Oberösterreich

234 
finden auch leuchtende Radiumkreuzchen 
und Beutelchen mit kirchlich geweihten 
Kráutern als glückbringende Gegenstánde 
Anklang. 
Einen besonderen Reiz und grosses An- 
sehen als Amulette geniessen Geschosse 
und Granatsplitter, die aus Wunden glück- 
lich entfernt wurden, weiters Füllkugeln und 
Sprengstücke, die von Münzen, Zigaretten- 
dosen, Legitimationskapseln, Kochgeschir- 
ren, Knöpfen abprallten, oder in Notiz- 
büchern stecken blieben. Von dér Schutz- 
wirkung derartiger Gegenstánde erzáhlen 
sich unsere Bakas geradezu Wunder. 
Nicht uninteressant sind die Inschriften 
dér verschiedenen Amulette. 
Ein Kriegsamulett mit dem Bildnis dér 
Maria trug folgende Inschrift : 
«Trágst du dies heil'ge Zeichen 
Muss jeder Feind dir weichen.» 
Auf einem Hufeisen war dér Wunsch 
zu lesen : 
«Es bring' dir Glück, 
Komm’ heil zurück!» 
Auf einem «Glückbringer», den das Bild¬ 
nis dér heiligen Barbara zierte, stand dér 
Spruch : 
«Heilige Barbara, hilf in dér Nőt, 
Schenk uns den Sieg —• 
den Feinden den Tod». 
Dér furchtbare Krieg, dessen Teilnehmer 
stündlich tausenderlei Gefahren ausgesetzt 
sind, hat in den Beteiligten naturgemáss das 
Bestreben wachgerufen sich das Schiksal 
und Glück geneigt zu machen. 
Würde mán die Mannschaft eines Truppen- 
körpers einer Leibesvisitation unterziehen, so 
fánde mán die unglaublichsten Dinge, die die 
Soldaten zum Schutze vor Gefahren bei 
sich tragén. 
Glücksringe erfreuen sich in Mannschafts- 
kreisen einer besonderen Popularitát. Der- 
artige Ringe mit Inschriften: «Durch 
Kampf zum Sieg», «Kriegsglück», «Gott 
schütze Dich» wurden in den ersten Zeiten 
des Krieges aus dem Hinterlande in die 
ingemet. Mintha ezért is érdemes lett volna 
megsebesülni . . . 
Megyek az utcán. Egy fejedelem nem lát¬ 
hat oly spontán hódolatot, mint amilyenbe 
egy felkötött kéz s egy piszkos csukaszürke 
ruha részesíti az embert ... A végén el kell 
hinnem, hogy mégis nagy férfiú lehetek. 
Talán hogy épen valódi sabáci hős volnék . . . 
A pesti szép nők lágyan simogató tekinte¬ 
téből a végtelen részvét árad felém. Érzem, 
hogy fájdalmas arccal illik meghálálni ezt a 
részvétet. A férfiak, az itthonmaradtak, dia¬ 
dalmas szemekkel adják meg a köteles tisz¬ 
teletet. Szemükben ott ég a büszkeség : 
— No ezt jól megcsináltuk öregem. Jól 
bevettük azt a Sabácot — mondja a büszke 
cibil, mintha ő tervezte volna a haditervet 
valami műmárvány asztalon . . . 
Katonák tisztelegnek : 
— Nemsokára mi is megyünk. 
Egy öreg vezérkari ezredes előre szalutál: 
— Köszönöm fiam a legfelsőbb szolgálat 
nevében, hogy véredet ontottad. Derék, 
derék . . . 
Kis rövidnadrágos iskolásgyerek már töb¬ 
bet mond : 
— Sebesült bácsi, kérem, itt van egy ska¬ 
tulya cigaretta . . . 
Meg sem lehetne sérteni a visszautasítással... 
Öreg parasztasszony csaknem kezet csó¬ 
kol. Neki már tudakozni valója van : 
— Hát aztán, vitéz uram, nem látta az 
én János fiamat, — kérdi oly természetesen, 
mintha otthon volna valahol Csajágröcsögén, 
vagy Karakóbikityen, ahol mindenki ismeri 
a Jankó gyereket. Még morfondíroz is, 
mikor megmondom, hogy nem ismerem, nem 
találkoztam vele. 
— Csodálom, pedig az is oda van a csa¬ 
tába .... 
De azért nagy-nagy istenáldással hagy ott. 
Lehetetlen az utcán járni. Vadidegen embe¬ 
rek megölnek a nagy részvéttel, a rengeteg 
kérdéssel, a végnélküli érdeklődéssel, mely¬ 
ben minden benne van : Mikor sebesültem 
meg? Hányszor voltam rohamban? Ettem-e 
szerbet? Van-e még rác? Mikor leszünk Nis- 
ben? Miénk-e még Sabác? Mit kapok regge¬ 
lire a kórházban? Mit tudok az olaszokról?