Lastenauto im Kriegsdienst. — Teherautó a harctéren. 
A harminckettősöknél. 
A IV. menetzászlóalj történetéhez. 
1914 okt. 21-től 1915 jan. 30-ig épen 
száz nap esik ... És a százegyedik napon 
120 ember jelentkezett az ezrednél az 1914 
okt. 21-én elindult és a 32-ősökhöz beosztott 
negyedik menetzászlóaljunk ezer emberé¬ 
ből . . . Száz nap alatt majd 900 emberrel 
lett kevesebb a délceg zászlóalj, mely a 
32-ősök zászlója alatt szerzett dicsőséget a 
23-as névnek. Hova lettek, merre tűntek?... 
Már keletkezésekor elütött az. addig és 
azóta felállított menetzászlóaljaktól, mert 
ebben indult először harctérre a mozgósí¬ 
táskor sorozott újoncok első lelkes csopcrtja. 
Parancsnoka Keleti alezredes volt, az 
ezred rég kipróbált, elismert tisztje, kit 
úgy ez ezrednél, mint a polgárság körében a 
legnagyobb tisztelettel, szeretettel vettek kö¬ 
rül. A századparancsnokok közül is Wallandt 
kapitány, Jasper főhadnagy és Dogé had¬ 
nagy ismert és szeretett tisztjei voltak az 
ezrednek. Ennek következménye volt, hogy 
már az összeállításkor annyian jelentkeztek 
beosztásra, hogy csak a kiválasztott legjobb 
legénység került a menetszázadokba. 
A zászlóaljat megalakulásakor remek ki¬ 
állítású selyemzászlóval lepték meg a zombori 
hölgyek. A zászlón szűz Mária képe alatt : 
«A legifjabb bácskai hősöknek)) körirat dísz¬ 
lett. 
1914 szeptember hó 15-ikén volt útra 
készen a zászlóalj, de csak október 21-ikén 
jött parancs az indulásra. Addig folyt a 
kiképzés is tovább. Az esketésnél és indulás¬ 
nál ott volt a város apraja-nagyja, hiszen 
mindenki el akart búcsúzni a «legifjabb 
bácskai hősöktől)), kik zászlójukat magasan 
tartva, egész virágerdő közepette mentek 
bajtársaikat erővel és lelkesedéssel felfrissí¬ 
teni. Ámde a sors nem úgy rendezte, amint 
azt elképzeltük. Uzsokon zászlónkat még 
egyszer meglobogtatva és az ott elesett 
öreg baj társak sírját a már fonnyadó hazai 
virágokkal és azok szalagjaival feldíszítve, 
búcsút mondtunk szép hazánknak. Tagad¬ 
hatatlanul megilletődve néztük a kárpáti 
ormokat s önkénytelenül is átfutott lelkűn¬ 
kön a gondolat : «vajjon hányán leszünk, 
kik nem látják viszont szülőföldjüket . . .» 
Okt. 25-ikén értünk Turkára, nhol kiszáll¬ 
tunk a vonatból és miután a legénység 
megkapta vacsoráját, az állomás melletti 
téren, sok száz idegen ezredbeli legénység 
között, bokán felüli sárban töltöttük el az 
éjszakát. Ez a tapadó, ragaszkodó sár már 
nem a hazai föld volt . . . 
Reggel hatkor indult el zászlóaljunk Tur- 
káról. Bizony megcsodáltuk a szétlőtt, fel¬ 
perzselt és kirabolt várost. Parancs szerint 
az országúton a Strij partján haladtunk. 
Szembe mindenütt kocsisorok jöttek velünk 
és hozták a híreket a visszavonulásról. Amúgy 
is nyomott kedélyünkre bizony még nyo¬ 
masztóbban hatottak ezek a hírek. Már alig 
tudtuk a lelkesedést pillanatra felébreszteni